Éppen azt kívántam, bár tudnám, Te mire gondolsz…
Azt is kívántam, bárcsak el tudnám hinni, hogy tényleg létezel. És azt is kívántam, bárcsak ne félnék…Azért félek, mert… hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig Veled. És attól félek, hogy Én Veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna…

Túlságosan vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes.

Szóval Én vagyok a kedvenc kábítószered?
- Igen, az a helyzet, hogy pontosan az vagy Nekem: a legtisztább heroin!

(…)
a mese azért van, hogy a gyerekeknek később fájjon a valóság. Szánalmas
próbálkozás, hiszen elzárni úgysem lehet őket a világ elől, miért ne adnánk hát
nekik több időt, hogy beleszokjanak? Önző módon nem akarjuk látni a könnyeiket.
Nem őket féltjük – magunkat.

A múlton rágódva nyalogatod a
sebeidet, amik valóban fájók lehetnek, de ezzel már nincs mit tenni.
Elmúlt. Megváltoztathatatlan. Átgondolhatod százszor, felteheted
ezerszer a mi lett volna ha kérdést, ezzel nem fog változni semmi.
Semmi! Bezárt ajtó mögött élsz. Olyan ez, mint egy levegő nélküli
szoba. Friss levegőt csak Te engedhetsz be ebbe a szobába. A múlt
emlékei alapján cselekszel, reagálsz sohasem a jelenre felelsz. Nem
veszed észre, hogy ez a helyzet már nem az.Soha ne nézz hátra, sohase
foglalkozz a múlttal, ami elmúlt az örökké elmúlt, és a jövőre se
gondolj, hiszen ami még nem jött el, az nincs itt. Ahogyan ugyanabba a
folyóba sem tudsz kétszer belelépni, az életed is ugyanolyan: ez a nap
már nem a tegnap és nem a holnap. Sose cipelj magaddal semmit a múltból
a múlt nincs többé.

“Elszorul a torkom, ha szembe jössz velem. Elárul az arcod, de nem
beszélsz te sem. A boldogságunk mellett csendben elmegyünk. Mondd:
Miért jó így nekünk?”

“Gyere közelebb! Még…Még…Közelebb…!! …Most én akarlak ellökni magamtól ! <3

“Olyan sírhatnékom van. nincs jó kedvem. de különösképpen rossz
sincsen. olyan lágyan csöppennének ki belőlem a fájdalom szomorú
érzései, mint ahogyan az eső esik most. lassan. lágyan. gyengéden. és
mégis erősen, csak, hogy tudjam, csak, hogy érezzem, hogy valami nem
jó, valami nem kerek, valami nem egész.
Nem vagyok jól. nagyon régen nem éreztem ilyen rosszul magam. most
megint az írásba menekülnék. vagy egy telefonba. hozzá. vagy neki. érte.
Néha annyira nem értem magam. talán csak a fáradtság. talán a sok
minden, ami a fejemben zúg, és nem hagy nyugodni. talán minden. s talán
semmi.
Eröltetném a gondolatokat, a jó érzést magamban, s talán benned is…de
nem megy,… most nincs kedvem gondolkozni. mint az esőcseppek. nem
gondolkoznak, hogy hová essenek. csak hullanak alá, és ha épp egy
esernyő felfogja őket, akkor lassan csúszva lefelé, irányt változtatva
érnek földet.
Most jó lenne egy esernyő az életemben. aki kicsit megfogja a
csúszásom, egy kicsit lassít rajtam, egy kicsit megsímogat esés közben.
Most Rá gondolok, Rá, akivel már annyi mindent megéltem. átéltem. az én esernyőmre…
de jó lenne, ha itt lenne most mellettem…”

“.. És mikor rám néznek az emberek, mindig megkérdezik: “Miért vagy olyan szomorú?” Honnan tudják? Miből látják? A szemem? A szemem hogy mondd el ennyi mindent? Hogy tanuljam meg elrejteni, ami fáj? Azt hiszem, mindenki meglátja rajtam, csak az nem, aki amúgy sem lát semmit..”

“Megy az idő. Túl gyorsan megy. Csak én maradok itt. Csak én nem tudok
tovább lépni. Csak én nem tudok a jelenben élni. Csak én nem tudom
hátra hagyni a múltat. Csak én nem tudlak elfelejteni! Csak én nem…”

,,Egy kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus- jó üzletember lévén, eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli vásárlót vonzott oda. Aztán felengedett egy kéket, egy sárgát, és végül egy fehéret is. Egymás után szálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kisfiú egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét, az is felszállna ugyanolyan magasba, mint a többi?
Az árus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufit, és miközben szállt a magasba, így szólt:
- Kisfiam, nem a színe, hanem AMI BELÜL VAN, AZ EMELI A MAGASBA.”